Amikor ma, munka közben azon gondolkodtam, hogyan lehetne összefoglalni a Black Sabbath tegnap esti budapesti fellépését, rájöttem, hogy van néhány zenekar, akikről nem tudok (és nem is szeretnék) elfogulatlanul írni. Nagyjából minden, amit manapság értékelhetőnek tartok a rockzenén belül (na jó, a blastbeatet és a malachangú visítást nem számítva), valamilyen módon tőlük, az ő munkásságukból eredeztethető. Nem tudom értelmezni azt, amikor valaki beszélgetés során úgy hivatkozik rájuk, hogy az "Ozzys" Black Sabbath, mert én is a vérsznob, ortodox rajongók közé tartozom, aki(k) szerint a zenekar nagyjából '78 körül megszűnt létezni. Rosszabb napjaimon ez le tud menni 1975 körülre is, mert azért valljuk be, a Never Say Die-t csak nagyon nagyvonalúan lehet egy lapon említeni a Sabotage-zsal (...amit nehezen lehet egy lapon említeni a Master Of Reality-vel, és így tovább...). Az első négy album szerintem hivatkozási alap, ami nélkül pl. ez a blog sem arról szólna, amiről; és nélkülük a világ is szegényebb (khm...) lenne kétmillió-hatszázhuszonötezer ilyen-olyan zenekarral, akik között előfordul azért néhány értékelhető is. Nem nagyon van olyan ismerősöm, akinek az első két-három dalban, amit megtanult gitáron, ne lenne benne az Iron Man, vagy a Paranoid. És tegnap ennek láttuk a végét, legalábbis ami Magyarországot illeti.
Hogy milyen volt a koncert? Haladjunk időrendben. Először is, számomra kissé meglepően, teljesen simán ment a bejutás, bőven több időt kellett tölteni a merch pult előtt lökdösődve, mint amit a kapuk előtti tömegben. Ha már merch, akkor annyit, hogy nem emlékszem az utóbbi időben ilyen arcpirító árakra nagyjából semmilyen koncerten, ideértve a mocskos nyugatot is - kissé a balatoni nyárra emlékeztetett, ahol a Lángos büfé annyit kér a sajtos-tejfölösért, amennyit csak akar, mert a hülye német úgyis megveszi, ha meg nem, akkor az ő baja. Imádom a zenekaros cuccokat, a koncertek többségén én is ugyanúgy betámadom a pultot, mint más, de a tegnap erősen nyelnem kellett, amikor hétezret kértek a The End cd-ért (és természetesen ennyiért is kellett, ráadásul innen is köszönöm az egyik eladó lánynak, aki a vitrinből vette ki nekem az utolsó darabot), vagy tizennégyet egy pulóverért.
Volt előzenekar is. We are Rival Sons from Long Beach, California, hangzott el úgy a harmadik dal környékén, és nagyjából ennyi, ami megmaradt belőlük. A stílus a hetvenes évek eleje, hammondos, Robert Plant-es rock, amiről első hallásra csak annyit tudtam mondani, hogy én már ezeket a számokat mind hallottam, csak akkor még Led Zeppelin néven jelentek meg. Nincs ezzel baj, én is nagyon szeretnék olyan dalokat írni, amiket valaki a Zep-hez hasonlít, csak szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy két év múlva a kutya sem emlékezni arra, hogy valaha is létezett ilyen nevű zenekar. Én mindenesetre annyit megjegyeztem, hogy az orgonás faszit a Gas Monkey Garage-ból kölcsönözték. (Dallas, Tx, keressetek rá Aaron master mechanicra!)
(Tudom, mondjam már.)
A Black Sabbath halálpontosan kilenckor kezdett, természetesen a Black Sabbath-tal, és valamivel több, mint másfél órán át a klasszikus lemezek best of-ját élvezhettük. A program úgy 99 %-ig lefedte a közönség igényeit, volt Iron Man és Children Of The Grave, természetesen ráadás Paranoiddal; a maradék egy százalék a hozzám hasonló kukacoskodó hülyegyerekeké, akik meghallgatták volna még egyszer, utoljára élőben a Lord Of This World-öt, vagy a Sabbath Bloody Sabbath-ot. Erre persze nem sok esély volt, tekintettel arra, hogy előbbit a kalózfelvételek tanulsága szerint '78 körül vették elő utoljára, és akkor sem rendszeresen, másrészről az első pár dal után kiderült, hogy a setlist nem változott a turné előző, ausztrál menete óta.
Olvastam ma olyat is, hogy végre jól szólt valami az Arénában. Hát, nem tudom. Többnyire tényleg nem volt rossz a hangosítás, mondjuk az After Forevert kivéve, ahol konkrétan semmit sem lehetett hallani a gitárból, viszont szerintem az egész nagyon halk volt. Értem én, hogy családi program, sok tisztességben megkopaszodott családapát láttam, aki anya mellett hozta a gyerekeket is, hadd nézzék meg ők is, min nosztalgiázik apa egy sör mellett a hétvégén (a koncertet megelőzően, mert a jegyárak mellett egy ideig biztosan nem telik majd lazulásra), de annak azért örültem volna, ha a küzdőtéren nem lehet dalok közben megbeszélni az élményt. Annyira persze nem volt rossz, de én általában azokat a koncerteket élvezem, ami után két napig alig tudok gondolkodni, és ez ettől nagyon messze volt ilyen tekintetben.
Tehát eddig volt szó arról, hogy túl drága volt a merch, vacak az előzenekar, az egész túl halk és kiszámítható. Akkor milyen is volt az egész?
Tökéletes.
Akinek ez kérdés, annak felesleges volt eljönnie, és úgy általában, felesleges Black Sabbath koncertre mennie. Nem fogom leírni, hogy ki milyen hangszeren volt úgy jó, ahogy, vagy azt, hogy Ozzy mikor és mennyire volt hamis, vagy mikor felejtette el a szöveget. Adott egy műfajteremtő zenekar, akik (állításuk szerint) még egyszer, utoljára megmutatják mindenkinek, hogy mit tettek hozzá a nagy közöshöz, és voltunk annyira szerencsések, hogy ennek Pesten is fültanúi lehettünk. És ha öt év múlva lesz még egy búcsúturné? Ott leszünk!